„A rég elhagyatott szabadkai téglagyár kiváló helye lehetne a menekültek múzeumának, ám kérdés, hogy a mindent elöntő gyűlöletkampány vagy a brutális képsorok, a terrorizmus és a háború(k) árnyékában lehet-e még sokkolni a nézőt? Mond-e újat az, hogy ledarálják az embert, kurvává teszik az ázsiai, afrikai nőt, miután megerőszakolták, embriótetemet ásnak ki a földből, háború dúl, és sehol senki, aki segítene?
Nincs ebben új, ahogyan a darabban történet sincs. Tolnai Szabolcs nem értelmez, hanem erős képekkel, hanggal, csapongó jelenetekkel több perspektívából ábrázol. Erős szimbolikával fűszerezve, iróniával, abszurd jelenetekkel – disznók és egy marha nézi a szerb tévében a »havazást«.
Aztán a színpadon is felhúzzák a kerítést, jő a Monty Python-os jelenet: angol urak s hölgyek birthday-partiznak, golfoznak, aggódnak madarukért, amit most megvéd a drót tőlünk, a menekültektől. Akiket kiröhögnek, majd ránk maszturbálnak, a nézőkre; úgy vezetnek be bennünket a színpadra, majd a nézőtérre, hogy migránsoknak néznek. Merész vállalkozás ez, tudván, hogy a magyarok megmentőként néznek a kerítéscsinálókra, dúl az idegengyűlölet és a menekültellenesség.”